Versek "Kaloda-vers", vagy akrosztichon egy rég elfeledett verselési forma.

Valamikor Tinódi szignálta így műveit, majd Ballasi és Ilosvai játszottak ekképp a betűkkel.

 

          Hulló csillag

 

Lehullott egy könnycsepp-csillag,

Most már nem ragyog,

Talán az Ég, egy lelket emígyen sirat?

 

Úgy tartják, ilyenkor egy lélek visszaszáll,

A Teremtő intézte így,

Hogy hazahívja egy tévelygő fiát.

 

Vajon melyik a te Napod,

Meddig süt még valahol?

Vajon az életet, kitől is kapod?

 

Isten adta-e, e Földi lét,

Vagy csak úgy vagy,

Talán a semmiért?

 

Létezik-e az örök élet,

Vagy csak a test nyomorult zárkája,

Naponként a cseppnyi méreg?

 

Hidd el, több vagy, mint a féreg,

Ember vagy:

Kiben él az Isteni-lélek!

 

Amikor a légkörben egy hulló csillag elég,

Egy nyomorult élet, mindig véget ér,

S egy új születik valahol, ismét egy új esély.

 

 

        „Tiprom”

 

„Már a kilencvenegyet tiprom,”

És néha még a könyvet is kinyitom,

Tudom, az Istentől ez ajándék,

S kedvencem a kirakó (pazul) játék.

 

„Már a kilencvenegyet tiprom,”

És ahol dolgoztam, hogy ne legyen gyom,

A kiskertbe, már csak szőlőért megyek,

Sajnos az idő oly gyorsan pereg.

 

„Már a kilencvenegyet tiprom,”

Körülvesz a sok emlék, ami másnak csak lom,

De szemüveg nélkül varrogatok,

És az unokámmal is szívesen játszogatok.

 

„Már a kilencvenegyet tiprom,”

És sok-sok év súlya nyom,

Megértem, amit megérni lehet,

De tudom, hogy mindenki szeret.

 

 

Drága Mama, megjártad utad,

Véget ért a küzdelem, pihenj!

Angyalként fenn az égben,

Kérünk, hogy óvj minket és vigyázva figyelj,

És ha kérdezünk, segíts és felelj!

 

 

 

               „Nem fáj”

 

„Nem fáj semmim,

csak már nem tudok dolgozni.”

„Nem fáj semmim,

csak a lábam: – az akar botladozni.”

 

„Nem fáj semmim,

csak a kezem, alig bírom felemelni.”

„Nem fáj semmim,

csak az életet kell elviselni.”

 

„Örülök, hogy látlak,

és, de jó hogy itt vagytok!”

Örülök, hogy látlak,

(s fáj, hogy megint itt hagytok.)

 

Egy kis mosoly, egy kis integetés…

Vajon holnap,…vagy ma?

Egy kis mosoly, egy kis integetés…

Vajon mennyi van vissza még?

 

Fáradt vagyok, alszom,

de csak ülve (éjszakákon át).

Fáradt vagyok, alszom,

Hív a sok-sok eltávozott barát…

 

Akik elmentek, várnak,

Akik maradnak, sírnak.

Akik elmennek, az Égben járnak,

Akik maradnak, keservesen sírnak.

 

 

   Hol a szemüvegem?

 

Hogy írni tudjak és olvasni,

Hogy járni tudjak és ne botladozni,

Hogy lássam, mi van közel s távol,

Igen, engem egy szemüveg gyámol.

 

De neked édesanyám, nem kell a szemüveg,

Te jól látsz, még kilencven évesen is.

Hímzel, olvasol és tiszta fejjel gondolkodol,

És nézed a felfordult világot, és nevetsz rajta.

 

             Örökre

 

Valami iszonyú nagy ürességet érzek,

Elment örökre, kinek mindent köszönhetek.

Meg lehet-e köszönni az éltet, – kérdezem,

És egyáltalán, várná-e a köszönetet?

 

Ő soha nem kért semmit, csak adott,

Jól tudhatod, egy anya csak ilyen.

A földi létben (tán jutalmul) ezért hosszú élet adatott.

De kis öreg teste most már örökre megpihen.

 

Emlék ma már az utolsó érintés, s mosoly,

A hideg, dolgos, ráncos kéz gyengéd szorítása.

Így búcsúztunk, bár nem tudhattam akkor,

A végsőt inti fáradt ujja zongorázva.

 

S tervem, (ha kell) ölbe viszem be szobájába,

Hogy örülhessen: minden s mindenki visszavárja…

De csak azt a képet látom, ahogy betegágyában

Unokája kezét simogatja, és puszit lehel rája.

 

   Tán a lelkét már akkor tovább adta,

     A kis leánynak, hogy a harcot ő folytassa.

     Üzenve, hogy a lét egyedüli célja nem más:

     Mint az élet örökös körforgása!

 

 

            Nem búcsúzom

 

Nem búcsúzom, pedig elköszönnöm kellene,

Nem búcsúzom, hisz bennem élsz tovább,

Minden kicsi, apró mozdulatban,

Minden kimondott és elhallgatott szóban,

Velem vagy, – és én, Veled maradok.

 

Kilencvenszer kerülte meg Föld a Napot,

S Te boldog voltál, kevés és sok napot.

Átadtad magadból mindazt a jót,

Amit anya átadhat, és ez nem egy bók!

 

Tiszta, szép beszédet, nem szidtad az Istent,

A betűk szeretetét, és ez mind itt van bent!

A névnapomra, kilencven évesen verset mondtál,

Köszöntőd zavarba ejtett, de igencsak jól esett.

 

Az a képesség, hogy írni tudok,

S botladozó tollal a vers végére jutok,

Tőled van! S az, hogy látom a világot,

És az is, hogy szeretem mindenik virágot.

 

Te most már pihensz végső pihenéssel,

Én meg siratlak, fájó könnyezéssel,

De tudom, hogy Te – én is vagyok,

És nem búcsúzom, hanem szerető fiad maradok!

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 5
Tegnapi: 10
Heti: 28
Havi: 606
Össz.: 135 547

Látogatottság növelés
Oldal: Ésanyámnak (6 vers)
Versek "Kaloda-vers", vagy akrosztichon egy rég elfeledett verselési forma. - © 2008 - 2024 - kaloda-versek.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »