A domb mesél
Eltöprengek magányosan a kicsi domb felett,
S érzem, ahogy kiárad a földből vagy ezer év,
Mert látom a múltnak egy-egy dicső szegletét.
A letűnt idő lassan felszivárog, a lábamon át.
Dolgos kezek követ s téglát raknak sorban,
A kis szigeten, ahol épül a kastély-vár,
Körülötte mocsár és a gyilkos ingovány.
Az urak büszkén mutatják új szerzeményüket.
A Laki Thuz címer díszeleg a nagykapu felett,
Majd később a Fekete sereg élén a nagy király,
A fiának adja át a kulcsot, hiszen ez neki kijár.
Boldog, békés évek, míg élt Mátyás, az igazságos.
Bakics Pál*, amíg a török ellen harcol,
Jussát elveszi a nagyúr Török Bálint,
Kis csata volt, és nemsoká állt a bál itt,
Mert a védők jobbnak látták átadni a kulcsot.
Most épül, erősödik a vár, hisz a török hódít,
Igazi erőd lett a kastély, és a környéken a legszebb,
Régi idők, csodás képek, pedig ez csak egy csepp.
Itt magyar, de túl a dombon már török zászló lobog.
Jaj, Istenem, Szigetvár elesett, fáklyát hát ide!
De nemsoká turbános fejek építik ujjá a falakat,
S martalócok dúlják fel rendre a környező falvakat.
A védők viszont Kanizsát meg tudták tartani.
Vagy száz év rablás és pusztaság lett ez a táj,
Enyészet a falu, enyészet a vár, és omlik a bástya,
Gyom takar be mindent, és vígan legel a sáska.
Nincs itt már török, és nincs már egy magyar sem.
Újak jöttek, és kezdtek itt életet a régiek csontjain,
Azóta sok hó takart be mindent, és seregnyi az aszály,
Eltűnt a vár, és helyén csak ez a kis kopár halom áll,
S rajta én, és lelkemre telepedett a szomorú elmúlás.
*„Az utat ismerte hazafelé. Nincs is más út arra, csak az az egy,… De ő csak lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Ott egy keskeny kocsiúton nyugatnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő kis faluja egy nyírfaliget alatt.”
Gárdonyi Géza: Egri csillagok (Első kötet, első rész/13)