Koppány herceg szobra Szólád (Nezda-hegy)

           Mit sem ér

 

Komoran, búsan néz le,

Odafentről a nagyvezér.

Pedig satnya ivadéktól

Panaszt sohasem remél.

Árny vetül az ősi földre,

Nyugalma már mit sem ér

.

.

 

    Somogy, Kupavárdomb

 

A nemzet szíve valaha itt dobogott,

Hol egykor a Balaton vize csobogott.

A domb alján meg fényes kikötő,

Ahová érkezett gályákon, a badacsonyi kő.

 

Fent, Koppány herceg turulos-zászlaja,

Kit tisztelt a nép nagyja s apraja.

Büszke, erős nép volt ekkor még a magyar,

Az Öreg Isten előtt egyenlő és szabad.

 

Anyjuk a természet, apjuk a fénylő nap,

S nem tűrték azt, hogy a fajtájuk legyen rab.

A magyar ajkú népek, kiket testvériség kötött,

Mind megfértek békén a Kárpátok között.

 

Ha fegyverrel jöttek, fegyverrel fogadták,

De a sebesültet még akkor is gyógyították.

Ha vendégként jöttek, mind szívesen látták,

És magyar vendégszeretettel etették-itatták.

 

Boldog idők szabad népe, ugyan mivé lettél,

Hogy idegen szolgaságot a nyakadra vettél?

Gyere és igyál itt: a forrásnak vizéből,

Tisztulj és gyógyulj meg ettől a vidéktől!                                

 

Koppány szelleme még itt él ezen a tájon,

Keresheted, máshol nem találod ezen a világon.

Tiszteld a hagyományt, az ősök szellemét,

És szabad lesz ismét akkor a magyar nép.

 

 

 

Kupaváron Koppánnyal

 

Fülledt, álmos nyári nap

Barangolni indultam.

Egy óra séta mindig jót tesz,

Ha az úti célom Kupavár lesz.

 

Át lápon és mocsáron,

Szép napom lesz? Majd meglátom.

Domb aljában forrás ered,

Utam most is odavezet.

 

„Szentesica” a forrás neve,

Elnevezéséről szól e kis rege:

Vajk-István itt mosta meg véres kezét,

Hogy bűnéből legyen fénylő erény.

 

Testvérgyilkos sötét lelket,

Tisztára mosott az áldott hely.

Koppány herceg vára alatt

Vétket bocsát a kis patak.

 

A későbbi századokban

Gyógyulni sokan indultak:

Testi – lelki bajra gyógyír,

Messze-messze szállt a jó hír.

 

Szent hely újfent, néhány éve,

Ma már sok-sok ember ide téved.

Találkozni ősi múlttal,

Együtt lenni ős – korokkal.

Csendes, nyugodt, félreeső,

Elmélázni segít az öreg erdő.

Lepihenni patak partján,

Fáradtságom messze elszáll…

 

A fák közül, egy alak kiles,

Közeledik, lépte csöndes.

Fenséges termete, ruhája,

Bár régimódi a szabása.

 

Oldalán egy szablya villan,

Fején ’ezeréves’ ősi sipka.

Köpönyege, aranyos-kapcsos,

Deréköve, árulkodón méltóságos.

 

Felém jő, és csaknem megérint:

„– Köszöntek tégedet most itt.

– Látom, kedveled-e helyet,

Hisz gyakorta itt látni lehet.”

 

Megszólalni csak nem tudtam,

Torkom száraz, ajkam csukva.

Ki lehet e bizarr alak?

Tán szellem, ki felém halad?

 

„Ne félj tőlem, bár árny vagyok,

Áldott földnek reményt adok.

Ezer éve e szent helyen bolyongok,

De a jó baráttal mindig szólok.”

 

„– Kupa vezér, voltam – vagyok,

Vagy Koppány néven harcolok,

László a nevem; a keresztségben,

Az Öreg – Isten előtt, ez sem szégyen!”

 

 „Elmesélem néked sorra,

Mi a gondom a koroddal:

Ezredéves sorscsapás immár,

A vendég kényszer, ami nagy kár.

 

Vajk hozta be őket sorra,

S szaporodtak, mint a bolha.

Szaporodtak, sokasodtak,

Vérünk szívják, itt maradtak.

 

Azóta folyton-folyvást ez történik,

S ezer éve, ez a história gomolyodik.

Nincs senki, ki nyomomba lép,

Fellépne kellő szigorral, hogy elég?”

 

„Nézd csak meg, kérlek szépen,

Ki az úr a házban?

Már minden idegen kézen

Ebben a hazában.”*

 

„Házadban tisztaság és rend kell!

Mit keres akkor mindenütt az idegen-jel?

Mit keres, patkány és csótány,

Svábbogár, termesz és zsivány?

 

Pókot a gazdasszony kiseper.

Téged az idegen szó leteper?

Ki kell űzni a sáskahadat,

Akkor a haza megmarad!

 

Ha a házadban idegenek vannak,

Lakasd őket jól, aztán indítsd útnak!

Másnap már jogosnak érzik elvenni,

Ami nekik kell, – ezt nem szabad engedni!

15

Kell nekik mindened: pecsenyéd, borod,

Házad, marhád, országod, sőt nőd.

Ha asztalodnál túl sokáig ülnek,

Végül aztán, éltedre törnek.

 

Az idegent nem engedni!

Kiseprűzni, nem kell megijedni!

Tatár, török, német, orosz,

Vagy amerikai, népednek mindahány rossz,

 

Kényszerű teher mindannyi,

Minél előbb, jobb útilaput adni.

Segítőik, kik mindig is voltak,

A haszontalan senkik, önmaguk is csórtak.

 

Másik gondom koroddal,

Figyelj, okkal-móddal:

Amikor a múltra, már nem is emlékeztek,

Az ősöket, a példákat, mindent elfeledtek!

 

Az emlékezetvesztés, romboló és káros,

Ha nem tudod, ki voltál, nem tiéd az ország és a város.

A múltad csalják el, de elveszik a jövőd,

Ha múltadat nem tudod, jelenre nincs következő.

                   

Mesélj gyermekednek ősök tetteiről,

Beszélj unokádnak múltunk képeiről!

Mondd el mindenkinek népünk történetét,

Szóljál, ha meghamisítják fenséges életét!

 

Dalold, tanítsd az ősök dicsőségét!

Énekeld a régi korok meseszép fönségét!

Elhalt ősök ősz tincseit őrizd meg a mának,

Emlékezni-felidézi: ez mit tőled várok!”

 

Ahogy jött, úgy ment el, halk méltósággal,

Fejem meg tele az iménti látomással.

Régi öregektől hallottam már százszor,

De nem hittem, hogy a szellem, énrám is rám szól.

 

Tántorgó léptekkel a forráshoz osontam,

Hűs vízben, ős-vízben az arcomat mostam.

A mederből felnéztem Koppány monolitra,

Ezredévek dicsősége nézett onnan vissza.

 

Keleti oldalán, jó térd magasságban,

’Koppány vezér emlékére’ hirdeti a tábla.

Alsó felirata, ősírásunkkal: ’Nimród, a Nap-

Párduca lelke égjen örökké, minden magyarban’

 

Felette ősi jelekkel, „tatárlaki korong”,

Hatezerháromszáz éves titkot mond.

Az ősi agyagmedál Erdélyből származik,

Nem volt írás előtte, bárki is csatázik.

 

Északi oldalon kőbe vésett irat:

„Magyarokhoz”, – szól újfent a felirat.

„Az Úr visszafogad, ha elébe járulunk,

És újra eljön a fény táltosa, s eggyé lesz nemzetünk.”

 

Alatta három sorban, ősi magyar jellel,

Titkot ígér olvasójának, – régi írásjeggyel.

’Múltad, jelened, jövőd pecsétje ez!’

Alatta a dátum, aki ezt megérti, éledni kezd.

 

Pár lépésnyire, két kopjafa az ég-felé meredez,

Az eget kémlelik, száll-e ott kerecsen?

Egyforma magasak, egyforma szélesek,

A férfi és női ősökről mesélnek-regélnek.

 

17

 „Enéh és Emese”, a női-kopjafát ékesítik.

Oldal: Koppány herceg
Versek "Kaloda-vers", vagy akrosztichon egy rég elfeledett verselési forma. - © 2008 - 2024 - kaloda-versek.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat